A PestBeszéd kovásza

Elárulom ennek a bejegyzésnek a történetét. Krisz kérdéseket kapott tőlem, melyekre válaszolt is, egy-két mondatban. A válaszok megvoltak, “pipa” – de ez nem a mi Kriszünk volt. Visszadobtam neki a kérdést: mesélnél kicsit bővebben?

Nos, ez a PestBeszéd-történet kicsit hosszabb lesz az átlagnál. Hosszabb, mert Krisz végül egy búcsúlevélnek megfelelő írást adott nekünk, melyet szeretnék közzétenni – a lehető legkevesebb módosítással.

Minden esetre, alapozás-képpen, adok egy kis hátteret jelenlegi, és lassan volt elnökünkhöz. Tangó, térképek, webes jelenlét akár tágabb informatika, vagy az erdő – ez mind lehetne ő. De személyes kapcsolatok, közösségi energia, szemkontaktus, mélyreható témák – ez is Ő. Malac, “Muszi”, memóriapalota, a házi kenyér és a kovász – a beszédeiből is összerakjuk: ez Miszori Krisztián.

Több, mint három éve PestBeszéd tag, volt már IT-s, tagságis elnökhelyettes is korábban, illetve valahogy mindig segítette a többi szereplőt, amivel csak tudta – legyen az az EasySpeak kezelése, vagy éppen fotók, filmek készítése. Elmondása szerint,  a kíváncsiság hozta a Toastmasters világába, a PestBeszédbe pedig a kihívás sodorta –  itt találta meg a legjobbakat, ahogyan ő fogalmaz.

Szereti az embereket – ezért jár közéjük, mondja el. Minden percben, pillanatban hasznosítja a klubban szerzett tapasztalatait, a beszédkészség szintjén tanultakat. Sőt, már a hobbijai során is: “Már annyira automatikus, hogy észre sem veszem, számomra ez a levegővétellé vált azonossá.” – vallotta be.

Kedvenc szerep?

“A főszerep – azaz a Házigazda! Imádom a társaságot vezetni – olyan vagyok, mint a szőlőinda – befonom a teret, és lehetőségeim szerint széppé teszem.”

Kedvenc beszéd?

“Csula-Albert Andi beszéde, amikor a mellrákról beszélt a 2020-as Klubversenyen. Mi ebben a kihívás? Nem elsírni volt a kihívás magam – miközben hallgattam”.

Kedvenc saját beszéd?

“Sok kedvenc van, elsőre talán az bukkan fel, amikor megpróbáltam a ‘standup’-ot, mert megirigyeltem a Dumaszínház sikereit. Nem könnyű műfaj.”

Toastmasters tervek?

Ha Kriszen múlik, akkor maga a világbéke. 🙂 Azaz a tudásátadás, közösségépítés mindig alapját képezik majd további útjának. “És egy jó fröccsözés a csapattal!” – teszi hozzá.

Legemlékezetesebb TM élmény?

“Amikor a Vanda meglőtte a fülcimpámat a lézerharcban fél méterről 🙂 Nem fájt, na: ne sajnáljatok! Meg, most az jut eszembe, amikor még tiltakoztam az online estek ellen, eleinte. Mert hova lesz az el nem ölelt ölelés? Még nem tudom hova lesz, de biztos, hogy azon dolgozom, hogy behozzam a hiányát.”

És akkor jöjjön az a várva várt levél,mely engem is oly váratlanul ért, mint titeket is fog, várhatóan. 😉

Miért lettem elnök – azaz vezető? 
Mert a PestBeszéd Klub “kovásza” akartam lenni. 

Mi a vezetés?
Számomra szolgálat, a helyzetek türelmes uralása. 

Számtalan szenvedélyes próbálkozás, és elbukott beszéd után váltam azzá, ami mindig is voltam – és azért vágtam bele, hogy ezt a felemelő érzést más is átélhesse. Egyéniben kiteljesedve, betöltve az űrt – de a csapat részeként. “User experience design”, “közösségi marketing jelenlét”, “kommunikáció, mint soft skill”, “gamifikáció” –  dobálózhatunk divatos szavakkal, de a lényeg nem a technikus terminusok mögé bújás, hanem maga a csapat. Mint elnökségi, mint tagi szinten.

Hiszem, hogy a szervezetek felépítése alapjaiban határozza meg egy-egy szervezet erősségeit és gyengeségeit. A vezetési elvem a holokrácia mintájára általam alkotott műszóval – nesze neked nagy szavak – , a “humanokráciával” fejezhető ki. Ne menekülj, megmagyarázom! A csapat dinamikáját szerintem az emberi viszonyok határozzák meg. Ezek pedig akkor működnek igazán jól, ha folyamatosan mélyülnek. A mélyüléshez vezető úton vannak hullámvölgyek és sötét fellegek – bőven. (Mint ahogy rossz filmek nélkül sem láthatunk soha egy jót, ugye?).

A mélyülés sebekkel járhat, ami kockázatos – ezt bátorsággal és bizalommal érdemes felvállalni. Nem hiszek a konfliktusok eltussolásában és a kegyes szépítésekben. Az az állóvíz, melyben nincs mélység, csak a felszín alatt forrongó erők örvényét leplezi el. Érdemes beleállni, és kulturáltan véleményeket ütköztetni – nem azért, hogy igazam vagy igazad legyen, hanem hogy több legyek, – és a partnerem is. Számomra a konfliktus feloldása a konszenzusban teljesedik ki, emiatt tudatosan kerültem a kompromisszumot az elnökségben. Például: nem azért lett a PR olyan erős a Klubban, hogy a nyomtatott Toastmasters újságban megjelentünk hírként Magyarországból elsőként, és még a District díjat is elhozta az éves munkájáért, mert én ezt “akartam” –  hanem azért lett ilyen, mert ilyen csapat jött össze a tavalyi elnökségi választásokon. Nekem csak hagyni kellett kiteljesedni, önmagát megélni mindenkinek. Egy védett, bizalmi térben. Erről szólt a vezetői programom, mely három szóban kifejezhető: érezzük jól magunkat

Ezzel a gondolatisággal “mentünk nagyot” – ez a Klub azért lett ilyen, mert ilyenné tette az elnökségi és tagsági csapatunk. Igen, merülhet fel a kérdés, hogy miért nem tartom magam laissez-faire típusú vezetőnek? Mert van egy erős menedzser bennem, aki ha kell odaáll, és megold. Ez a stabil alap a háttérben végig ott volt. És előtte hosszú évek teltek el, mire eljutottam oda, hogy nem tudott meglepetés elé állítani a klubélet – mert átláttam a működését kívül-belül.

Mikre emlékszem? Arra igazán, amikor valaki kiállt elém, elmondta hogy mit gondol rólam, vagy a véleményemről – és nem csomagolta mézbe a keserűségét – hanem a szemembe nézve kérdezett, kért vagy vitatkozott. Akkor fájt – utólag mégis használt. Van olyan is, hogy nem fáj, sőt: jó! Például, amikor egy beszéd után egy héttel odajön valaki, s elmondja, hogy azóta gyakorolja a hallottakat – mint a memóriapalotáról szóló beszédem esetében – na, ott lehet tudni, hogy az egy inspiráló beszéd volt. 

Mit jelent, hogy nem kerestem a kompromisszumot? Például a csapatépítő összejövetel (a fenti lézerharc) időpontja fél évig húzódott, mire mindenki ráért. Igen, lehetett volna szavazni, hogy kinek mikor jó, csak úgy az lett volna, hogy egyszer a csapat egyik fele, egyszer a csapat másik fele nem ér rá. Inkább a konszenzust kerestem, és megvártam míg mindenki megfelelőnek látta az időt. Hat hónap után, de lett egy közös emlékünk.

Akinek sokat köszönhetek, az Csabi, aki a beszédre motiválás koronázatlan királya. Sokat tanultam Jessitől is, aki szépen vitte tovább a tagságis feladatokat és megismerkedett a tagokkal, még akkor is, amikor csak későn ért be, a munkája miatt. Gyuri, akinek köszönhető, hogy a terem minden alkalommal rendben volt – és a lelkünk is hálás neki, mert mindig mindenkihez van egy jó szava. Csilla, aki a titkári feladatokat inkább olyan Instagram profilra cserélte, örültem neki: így olyan lett, amilyen még nem volt a Klubnak. Sőt, más Klubnak sem! Ott van Andi, aki a PR tervet szorgosan megvalósította, és a végére már profi szövegírókat megszégyenítő módon, a novellaírók igényességével cikkezik a honlapunkon. Vagy nézzük Vandát – neki a pénzügyi vonal lassan indult be, kedvességből vállalta el – de olyan szépen lekezelte, hogy magam sem tudnám jobban. Becsülettel helyt állt Balázs is, aki mentoring rendbe szedését vállalta, és tett érte, amíg ideje engedte. Közben kiderült, hogy más az útja, – immár a céges Klubban terjeszti az igét. Vagy a nagy meglepetés, Balasz, aki IT-sként olyan adminisztrációs űrt töltött be, hogy szinte feleslegessé váltak szerepek: összekötötte a tagságot a beszédekkel, szinte automatikusan működik a rendszer: “Take it Easy & Speak!” Nem volt könnyű az estmesteri pozíciót betölteni, ennek nem volt hagyománya nálunk, Rita időközben más útra tért, és így jött a térképre Attila, aki olyan szépen felgöngyölítette a szerep adta lehetősségeket, hogy azóta is példa nélküli. Enikő pedig végre felszabadult volt Elnökként – erős alapokat hátrahagyva, így a PR támogatása mellett végre a versenyeken is teljesíthetett. Ez a csapat volt az, aki a PestBeszédet nagyszerű hellyé tette az elmúlt ciklusban.

Meg kell említenünk a versenyeket, – ettől tartottam a legjobban. Miért? Nem arról van szó, hogy örökös bajnokunk Hajdu Peti már spininnget oktat, és nem is arról, hogy Szűcs Laci céget vezet. Hanem arról, hogy a versengési motiváció szerintem a hierarchikus szervezetben működik igazán jól, a Klub pedig – tudatosan – a tekintély helyett az emberre fókuszált, – egészen humankratikus lett :). A forma csiszolása mellett a tartalom mélyítésén volt a fő fókuszunk. Szerencsénk volt, mert az első időszakban megteremtődött a szükséges tartalmi alap, és érettebb személyiségek lettek a Klub tagjai. Aztán a versenyszezonra végre tapasztalt és új tagjaink is úgy tudtak fejest ugrani a beszéd- és értékelésversenyek világába, hogy nagyot meneteljelnek a klubközi, majd országos és felsőbb szintek felé. Erre jó alapot adott az Andi-Csilla tandem által szervezett házi versenyünk, mely az országos események színvonalát hozta.

Milyen érdekes színeket vittünk a Klub életébe? Talán a lelkileg leginkább meghatározó volt a halotti beszéd est, melyet a meghitt emlékezés jellemzett. Nyitott szívekre talált az ötlet, hogy emlékezzünk közösen a szeretteinkre, annak ellenére, hogy az elmúlás (sajnos) napjaink egyik legnagyobb tabuja. Aztán kiemelhetjük a Klub szülinapunkat, ahova alapító elnökünk, Zoli, Miskolcról “ugrott át” – vagy a DTM estünket, amikor Ádám elért egy csúcsra, és együtt ünnepeltük. A műhelymunkákban az új szint a non-verbális hatáskeltés mestere, Ildikó hozta el.

Elnökként fontos szerepnek éreztem a reprezentálást, és élveztem is: voltam a testvér klubjainkban, a friss és zsenge evoTalk-ban több műhellyel jelentkeztem, a BBB-ben házigazdának hívtak, s voltunk beszélni is, a Szódában beszélőként, és velük közös karizmatikus workshopot is szerveztünk Imrével. Ráadásul a szabadtéri estünkre, melyet a rozéfröccs jegyében szerveztünk – Dávidot kértem fel a Szódából, hogy levezesse. De elmentem Veszprémbe, Ádámékhoz is, Szegedre pedig elvittük Ildikó műhelyét. A többi lelkes rétorral, más klubokból – pedig a nagyszerű Beszédfesztviálon jöttünk össze – köszi a szervezést, és a táncot! A mára Skylarks-os Viki pedig nekünk adta az “AD forrása” szalagját.

Amire nem számítottam: az a “koronavírus-szituáció”, derült égből villámcsapásként ért a környezeti változás. Sosem felejtem el az utolsó személyes estet, a “lábbal kézfogást”, meg a “namaste”-zést… Meglepő volt az új helyzet, és a körülmények engem teljesen megrémítettek a kezdetekben. Én, az ölelkezős, szemtől-szembeni kontaktust szerető ember, aki a közös szülinapi éneklés meghonosítójaként vonultam be sokak, de legalábbis Csabi emlékezetébe – online estet tartsak, és úgy csináljak, mintha élvezném is? Teljességgel lehetetlennek tűnt. Aztán hamar, két hét alatt átfordult, mára a kedvencemmé vált a Zoom meeting. Nagyszerű újító ötleteket hoztak tagjaink, olyanokat, amivel egy-egy Zoom találkozó sokkal inkább kihasználja az online tér adta lehetőségeket, mint egy személyes klubest. A 400-ik estünk is így valósult meg, ránagyítottunk a Klubra, – közel 50 fővel jelentkeztünk be.

A türelemre szükség van ehhez a fajta viszonyközpontú vezetéshez – ezt tudtam – és megtanultam, hogy többre. És meggyőződtem, hogy egy nagyobb szervezet, a Toastmasters rendszerében is lehet egy Klub önálló “kisbolygó”, akár az átlagnál emberközpontúbb felépítéssel is. 

A nyert szalagjaimat visszaadtam mind, nem vihetünk magunkkal tárgyakat. Az élményeket és a megtanultakat viszont nem veheti el tőlem senki!

Köszönöm a tagoknak, és az elnökségi csapatnak ezt az évet!

Külön köszönöm a mentoráltjaimnak a bizalmat – és minden tanítást:

Ölel: Krisz, 
a PestBeszéd Klub kovásza

Ui.: Az utódomnak érdemes számítani arra, hogy a PestBeszéd ilyen vezetése nem heti egy órás feladat, és itt mindenki önkéntesen tesz vagy nem tesz bármit. A Klub elnöksége egész embert kíván, uralt alázattal. Nehéz, de mégis azt mondom: megéri! Hajrá PestBeszéd és köszi mindent! Folytassuk!

 
received_2445258309043714

Szólj hozzá!