Miért lettem elnök – azaz vezető?
Mert a PestBeszéd Klub “kovásza” akartam lenni.
Mi a vezetés?
Számomra szolgálat, a helyzetek türelmes uralása.
Számtalan szenvedélyes próbálkozás, és elbukott beszéd után váltam azzá, ami mindig is voltam – és azért vágtam bele, hogy ezt a felemelő érzést más is átélhesse. Egyéniben kiteljesedve, betöltve az űrt – de a csapat részeként. “User experience design”, “közösségi marketing jelenlét”, “kommunikáció, mint soft skill”, “gamifikáció” – dobálózhatunk divatos szavakkal, de a lényeg nem a technikus terminusok mögé bújás, hanem maga a csapat. Mint elnökségi, mint tagi szinten.
Hiszem, hogy a szervezetek felépítése alapjaiban határozza meg egy-egy szervezet erősségeit és gyengeségeit. A vezetési elvem a holokrácia mintájára általam alkotott műszóval – nesze neked nagy szavak – , a “humanokráciával” fejezhető ki. Ne menekülj, megmagyarázom! A csapat dinamikáját szerintem az emberi viszonyok határozzák meg. Ezek pedig akkor működnek igazán jól, ha folyamatosan mélyülnek. A mélyüléshez vezető úton vannak hullámvölgyek és sötét fellegek – bőven. (Mint ahogy rossz filmek nélkül sem láthatunk soha egy jót, ugye?).
A mélyülés sebekkel járhat, ami kockázatos – ezt bátorsággal és bizalommal érdemes felvállalni. Nem hiszek a konfliktusok eltussolásában és a kegyes szépítésekben. Az az állóvíz, melyben nincs mélység, csak a felszín alatt forrongó erők örvényét leplezi el. Érdemes beleállni, és kulturáltan véleményeket ütköztetni – nem azért, hogy igazam vagy igazad legyen, hanem hogy több legyek, – és a partnerem is. Számomra a konfliktus feloldása a konszenzusban teljesedik ki, emiatt tudatosan kerültem a kompromisszumot az elnökségben. Például: nem azért lett a PR olyan erős a Klubban, hogy a nyomtatott Toastmasters újságban megjelentünk hírként Magyarországból elsőként, és még a District díjat is elhozta az éves munkájáért, mert én ezt “akartam” – hanem azért lett ilyen, mert ilyen csapat jött össze a tavalyi elnökségi választásokon. Nekem csak hagyni kellett kiteljesedni, önmagát megélni mindenkinek. Egy védett, bizalmi térben. Erről szólt a vezetői programom, mely három szóban kifejezhető: érezzük jól magunkat.
Ezzel a gondolatisággal “mentünk nagyot” – ez a Klub azért lett ilyen, mert ilyenné tette az elnökségi és tagsági csapatunk. Igen, merülhet fel a kérdés, hogy miért nem tartom magam laissez-faire típusú vezetőnek? Mert van egy erős menedzser bennem, aki ha kell odaáll, és megold. Ez a stabil alap a háttérben végig ott volt. És előtte hosszú évek teltek el, mire eljutottam oda, hogy nem tudott meglepetés elé állítani a klubélet – mert átláttam a működését kívül-belül.
Mikre emlékszem? Arra igazán, amikor valaki kiállt elém, elmondta hogy mit gondol rólam, vagy a véleményemről – és nem csomagolta mézbe a keserűségét – hanem a szemembe nézve kérdezett, kért vagy vitatkozott. Akkor fájt – utólag mégis használt. Van olyan is, hogy nem fáj, sőt: jó! Például, amikor egy beszéd után egy héttel odajön valaki, s elmondja, hogy azóta gyakorolja a hallottakat – mint a memóriapalotáról szóló beszédem esetében – na, ott lehet tudni, hogy az egy inspiráló beszéd volt.
Mit jelent, hogy nem kerestem a kompromisszumot? Például a csapatépítő összejövetel (a fenti lézerharc) időpontja fél évig húzódott, mire mindenki ráért. Igen, lehetett volna szavazni, hogy kinek mikor jó, csak úgy az lett volna, hogy egyszer a csapat egyik fele, egyszer a csapat másik fele nem ér rá. Inkább a konszenzust kerestem, és megvártam míg mindenki megfelelőnek látta az időt. Hat hónap után, de lett egy közös emlékünk.
Akinek sokat köszönhetek, az Csabi, aki a beszédre motiválás koronázatlan királya. Sokat tanultam Jessitől is, aki szépen vitte tovább a tagságis feladatokat és megismerkedett a tagokkal, még akkor is, amikor csak későn ért be, a munkája miatt. Gyuri, akinek köszönhető, hogy a terem minden alkalommal rendben volt – és a lelkünk is hálás neki, mert mindig mindenkihez van egy jó szava. Csilla, aki a titkári feladatokat inkább olyan Instagram profilra cserélte, örültem neki: így olyan lett, amilyen még nem volt a Klubnak. Sőt, más Klubnak sem! Ott van Andi, aki a PR tervet szorgosan megvalósította, és a végére már profi szövegírókat megszégyenítő módon, a novellaírók igényességével cikkezik a honlapunkon. Vagy nézzük Vandát – neki a pénzügyi vonal lassan indult be, kedvességből vállalta el – de olyan szépen lekezelte, hogy magam sem tudnám jobban. Becsülettel helyt állt Balázs is, aki mentoring rendbe szedését vállalta, és tett érte, amíg ideje engedte. Közben kiderült, hogy más az útja, – immár a céges Klubban terjeszti az igét. Vagy a nagy meglepetés, Balasz, aki IT-sként olyan adminisztrációs űrt töltött be, hogy szinte feleslegessé váltak szerepek: összekötötte a tagságot a beszédekkel, szinte automatikusan működik a rendszer: “Take it Easy & Speak!” Nem volt könnyű az estmesteri pozíciót betölteni, ennek nem volt hagyománya nálunk, Rita időközben más útra tért, és így jött a térképre Attila, aki olyan szépen felgöngyölítette a szerep adta lehetősségeket, hogy azóta is példa nélküli. Enikő pedig végre felszabadult volt Elnökként – erős alapokat hátrahagyva, így a PR támogatása mellett végre a versenyeken is teljesíthetett. Ez a csapat volt az, aki a PestBeszédet nagyszerű hellyé tette az elmúlt ciklusban.
Meg kell említenünk a versenyeket, – ettől tartottam a legjobban. Miért? Nem arról van szó, hogy örökös bajnokunk Hajdu Peti már spininnget oktat, és nem is arról, hogy Szűcs Laci céget vezet. Hanem arról, hogy a versengési motiváció szerintem a hierarchikus szervezetben működik igazán jól, a Klub pedig – tudatosan – a tekintély helyett az emberre fókuszált, – egészen humankratikus lett :). A forma csiszolása mellett a tartalom mélyítésén volt a fő fókuszunk. Szerencsénk volt, mert az első időszakban megteremtődött a szükséges tartalmi alap, és érettebb személyiségek lettek a Klub tagjai. Aztán a versenyszezonra végre tapasztalt és új tagjaink is úgy tudtak fejest ugrani a beszéd- és értékelésversenyek világába, hogy nagyot meneteljelnek a klubközi, majd országos és felsőbb szintek felé. Erre jó alapot adott az Andi-Csilla tandem által szervezett házi versenyünk, mely az országos események színvonalát hozta.
Milyen érdekes színeket vittünk a Klub életébe? Talán a lelkileg leginkább meghatározó volt a halotti beszéd est, melyet a meghitt emlékezés jellemzett. Nyitott szívekre talált az ötlet, hogy emlékezzünk közösen a szeretteinkre, annak ellenére, hogy az elmúlás (sajnos) napjaink egyik legnagyobb tabuja. Aztán kiemelhetjük a Klub szülinapunkat, ahova alapító elnökünk, Zoli, Miskolcról “ugrott át” – vagy a DTM estünket, amikor Ádám elért egy csúcsra, és együtt ünnepeltük. A műhelymunkákban az új szint a non-verbális hatáskeltés mestere, Ildikó hozta el.
Elnökként fontos szerepnek éreztem a reprezentálást, és élveztem is: voltam a testvér klubjainkban, a friss és zsenge evoTalk-ban több műhellyel jelentkeztem, a BBB-ben házigazdának hívtak, s voltunk beszélni is, a Szódában beszélőként, és velük közös karizmatikus workshopot is szerveztünk Imrével. Ráadásul a szabadtéri estünkre, melyet a rozéfröccs jegyében szerveztünk – Dávidot kértem fel a Szódából, hogy levezesse. De elmentem Veszprémbe, Ádámékhoz is, Szegedre pedig elvittük Ildikó műhelyét. A többi lelkes rétorral, más klubokból – pedig a nagyszerű Beszédfesztviálon jöttünk össze – köszi a szervezést, és a táncot! A mára Skylarks-os Viki pedig nekünk adta az “AD forrása” szalagját.
Amire nem számítottam: az a “koronavírus-szituáció”, derült égből villámcsapásként ért a környezeti változás. Sosem felejtem el az utolsó személyes estet, a “lábbal kézfogást”, meg a “namaste”-zést… Meglepő volt az új helyzet, és a körülmények engem teljesen megrémítettek a kezdetekben. Én, az ölelkezős, szemtől-szembeni kontaktust szerető ember, aki a közös szülinapi éneklés meghonosítójaként vonultam be sokak, de legalábbis Csabi emlékezetébe – online estet tartsak, és úgy csináljak, mintha élvezném is? Teljességgel lehetetlennek tűnt. Aztán hamar, két hét alatt átfordult, mára a kedvencemmé vált a Zoom meeting. Nagyszerű újító ötleteket hoztak tagjaink, olyanokat, amivel egy-egy Zoom találkozó sokkal inkább kihasználja az online tér adta lehetőségeket, mint egy személyes klubest. A 400-ik estünk is így valósult meg, ránagyítottunk a Klubra, – közel 50 fővel jelentkeztünk be.
A türelemre szükség van ehhez a fajta viszonyközpontú vezetéshez – ezt tudtam – és megtanultam, hogy többre. És meggyőződtem, hogy egy nagyobb szervezet, a Toastmasters rendszerében is lehet egy Klub önálló “kisbolygó”, akár az átlagnál emberközpontúbb felépítéssel is.
A nyert szalagjaimat visszaadtam mind, nem vihetünk magunkkal tárgyakat. Az élményeket és a megtanultakat viszont nem veheti el tőlem senki!
Köszönöm a tagoknak, és az elnökségi csapatnak ezt az évet!
Külön köszönöm a mentoráltjaimnak a bizalmat – és minden tanítást:
Ölel: Krisz,
a PestBeszéd Klub kovásza
Ui.: Az utódomnak érdemes számítani arra, hogy a PestBeszéd ilyen vezetése nem heti egy órás feladat, és itt mindenki önkéntesen tesz vagy nem tesz bármit. A Klub elnöksége egész embert kíván, uralt alázattal. Nehéz, de mégis azt mondom: megéri! Hajrá PestBeszéd és köszi mindent! Folytassuk!
Bár szeretnék minél nagyobb közönség előtt beszélni – egyszerűen szeretnék még magabiztosabb és egyben lazább beszélővé válni, aki képes hatással lenni a környezetére ez által. Nem titkolt szándékom trénerkedni, és másokat képezni ebben – és a Toastmasters közösség számos szakmai mentort rejt, akitől tanulhatok.
